Szakdolgozat / 2015 / a szöveg a diplomamunkámhoz készült, ami később ‘Az arcomat naponta elfelejtem’ címet kapta / témavezetők: Gaál József és Chilf Mária

Képi gondolkodásom fogalomtársításokon alapul, diplomamunkám alapgondolata is egy fogalmi háló kialakítása volt, amiben az egyes tárgyak által generált asszociációk a tárgyegyüttes egészében válnak olvashatóvá. Szakdolgozatom formáját is hasonlóan képzelem el, a következőkben a munkákban megjelenő vizuális elemekből, a figyelmemet meghatározó állapotokból, működésekből és az öt év tapasztalataiból állítok össze egy szótárat. Nem egyik nyelvről a másikra (a vizuálisból a verbálisba) fordítom át a szavakat, fogalmakat, inkább mint egy szinonima szótárban, lehetséges közelítő jelentéseket – és számomra inspiráló idézeteket - adok meg, a saját asszociációs működésembe engedek bepillantást. Az elemző és leíró részek mellett hangsúlyt adok a szubjektív, naplószerű szövegrészleteknek, a különboző karakterű szócikkeket az a kollázselv fűzi össze, amit képeim létrehozásakor is alkalmazok. Az asszociációs mező tág marad, a fogalmak összefűzűsét úgy, mint a falon látható installáció esetében, a nézőre hagyom.

váltás

2012-ben, másodév végén, és az utána következő nyáron kezdett el megváltozni munkáim karaktere, ekkor kezdtem bele a gyűjtögetésbe, tárgyak, fotók egymás mellé rendezésébe. Ez egy figyelembeli váltás volt, vagy másképp: jelenlét-mód-beli váltás. Az első-, másodévben festett portrékban, csendéletekben is pszichológiai összefüggések foglalkoztattak, az ember és a tárgyak között létrejövő erőtér, meg lelkiállapotok, a fáradt hazaérkezés, az alkonyati színekben a napszak és az idő megjelenítése. Ez a vonal még olyan halványan jelentkezett, hogy sok időbe telt, míg felismertem, merre is tudnék tovább keresni, olajjal festettem vászonra, így a festői problémákat nem tudtam kikerülni és mindig előrébb helyezkedtek annál, mint ami valójában érdekelt. Az elképzeléseim amennyire lehetett, kiforogták magukat, és nem mutattak semmiféle utat a következőkre nézve, vagyis folytathatatlanná vált, amivel addig foglalkoztam, feladtam az egészet.

És mivel feladtam, innentől kezdve csinálhattam bármit. Letettem valamit és elkezdtem szemlélődni. Visszahúzódtam és csak nézelődtem, néztem a tárgyakat és kezdtem őket összegyűjteni. Végre rájöttem, hogy nekem fontosabbak a tárgyak, mint az ábrázolás, hogy minden fellelt tárgy vagy elkattintott fotó egy-egy idézet, hogy nem kell jelen lennem, vagyis nem úgy kell jelen lenni, olyan élre hegyezettem, mint mikor festek, hanem csöndben lehet figyelni, járni az utcákat, nem csinálni semmit, vagyis inkább csinálni a semmit és várni a gondolatokra, a képekre, nem kipakolni az érzéseimet. Csak a cselekvés és a nem-cselekvés metszetében születhetnek lényegi közlések.

Elmentem egy analóg fotókurzusra nyáron, addig sose voltam sötétkamrában, nem hívtam elő filmet, játszottam és jól éreztem magam. Jártam a várost és fotóztam, de nem akartam képeket csinálni, magát a fotót gyakran sterilnek és élettelennek érzem, pláne ha bekeretezik és plexi alá teszik, én azt vártam, hogy hogyan csúszik majd el papír, mikor nagyítok, milyenre kunkorodik száradás közben, meg hogy szétvagdoshassam utána az egészet. A talált fecnikból, fadarabokból meg lomtalanításból összeszedett fiókokból kollázsokat, objekteket kezdtem összepakolni, végre azzal foglalkoztam, ami érdekelt.

A külvilágot le tudtam választani magamról, kezdtem tisztába jönni a realitással, és ez is ennek a figyelem-váltásnak a folyománya. Arra figyelek, hogy én valahol hátul legyek, védelemben, mert innen tudom csak kitapintani a magam és a külvilág között húzódó határvonalat. Ha ott állok benne, vagy rajta, akkor elvesztem, akkor nem tudok rálátni sem a környező világra, sem magamra. Ennek a figyelemnek a megtartása még mindig sok energiát követel, de talán most, az elmúlt fél évben, egyre kevesebbet.

határvonal

Az alkotófolyamatot térképrajzoláshoz tudom hasonlítani: bizonytalanok és könnyen elmosódnak az én-határaim, ezért kell rögzítenem a történeteimet, benyomásaimat. Ez egy önazonosítási folyamat, olyan az én határa, mint a térképen egy országhatár girbe-gurba vonala, miliméterről miliméterre tapogatom le a vonal rajzolatát, hiszen a nagy részét még nem látom. Ha elkészülök valamivel, az az érzésem, hogy már egy kicsit többet látok ebből a bonyolult rajzolatú határvonalból.

csomag

A kiindulópontot mindig egy személyes történet vagy érzet adja, már lezárt, nem mozduló történetek kibogozása, jelenségek aprólékos megfigyelése foglalkoztat. Terápiás módszer is ez, a jelenségek és lelkiállapotok gondolati levonata egy-egy munka, amitől azt remélem, hogy létrejöttük után, mint egy csomagot, le is tettem a történetet, nincs vele több dolgom. Persze ez inkább folyamat, apró részletektől válok meg egy-egy munkával, mint mikor egy jól megpakolt hátizsákból az ember apránként kisebb súlyokat kitesz.

érzelem

Munkáim érzelmi töltetűek, de nem tisztán expresszívek, jelenségek megfigyelése foglalkoztat, vagy egy lélektani működés felépítése. Ezeknek a jelenségeknek vagy működéseknek van érzelmi vonatkozása, így válnak a munkák érzelmessé.

kreált talált tárgyak

Harmadévben, valamikor tavasz körüll csináltam egy tárgykollázst, földfelületbe a saját gyerekkoromban eltett hajfonatomat ragasztottam, meg egy iskolás füzetet, földgömbrajzzal, és gyöngybetűs írással, a két mondatot az unokahúgomtól kölcsönöztem. Csak utólag gondolkoztam persze azon, hogy ezek már nem a lomtalanításból összeszedett fiókok, utcán talált fadarabok, nem valódi, hanem ál-talált tárgyak. Ebben a hozzáállásban a gyűjtés más értelemben jelenik meg, nem a véletlenek szürrealitása foglalkoztat, hanem fragmentumok, fogalmak átgondolt egymás mellé rendezése. Az átgondolás nem verbális folyamat, hanem egy kép víziójának lassú alakulása, ami gyakran hónapokig vagy évekig tartó érlelődést jelent, fejben tologatom a tárgyakat ide-oda. Meg kidobok sok mindent. Mikor már lehetségesnek látom azt a formát, amiben éppen van, a fejemben, elkezdem összerakni, de persze az anyag mindig új kérdéseket vet föl, a megvalósítás során is még sokat változtatok.

Végül a tárgyak egy olyan élre vitt rendszerben helyezkednek el, hogy elmozdításuk lehetetlen.

Ma ha talált rajzokkal, fotókkal vagy tárgyakkal dolgozom, azok már nem az utcán a szemem elé kerülő tárgyak, hanem egy irányított kutatás, szemlélődés során gyűjtött foszlányok.

Decemberben állítottam össze két kollázsnaplót, határidő naplókba ragasztottam azokat a képeket, amik az elmúlt hónapok során felgyűltek, összefüggésük nyilvánvaló, de tisztázatlan volt. Ahogy ragasztottam, irogattam, úgy rendeződtek egymás mellé, mint kis jelenetek, egy narratívát kezdtek kirajzolni. Teljesen szabadon firkáltam, nem volt célom, hogy az egyes képek önmagukban értelmesek legyenek, a szövegrészleteket is rajzokként, vagyis gondolatkísérletekként fogtam fel. Céljuk a rendszerezésen kívül az volt, hogy tisztázzam a viszonyom a nyelvvel, a képi elbeszélés lehetőségét kutattam.

Ami létrejött, az szintén a kreált talált tárgy kategóriába sorolható, az én történeteim rajzolódnak ki valamilyen formában, de kívülhelyezve, egy én-mese csak egy lehetséges identitást vázol. Ahogyan magamban beszélek, történeteket szálazok, azonosulok azzal, ahogyan elmesélem magamat magamnak. A talált tárgyakon keresztül viszont – legyen az akár egy rólam készült fotó – a történet kívülre helyeződik, leválik, és miután félreteszem a füzetet, a benne vázolt gondolati szálat már csak egy lehetséges logika megnyilvánulásának látom.

kikövetelt figyelem

A negyedév második felében (2014-ben) készült installációmmal, objektekkel kapcsolatban kezdtem el használni ezt a kifejezést, amit valamivel korábban egy barátom az én (társasági) működésemre vonatkozóan jegyzett meg: keveset mutatok, lassabban kezdek el nyitni az emberek felé, kikövetelem a figyelmet, de nem extrovertáltsággal, hanem a csönddel és azzal, hogy elvárom, hogy ha valaki meg akar ismerni, akkor arra szánjon időt.

A Szálkamező című tárgyösszeállításom kinn volt az évvégi kipakoláson, és egy napot pont benn töltöttünk a műteremben, beszélgettünk, közben jöttek nézelődők. Láttam, hogy többen elmennek a földfelület mellett, ahogyan a festmények mellett is elmentek, inkább körbejárták a nézők a termet, nem álltak meg a képek előtt. Nem léptek közel az objekthez, így nem látták a lényeget, az arc felé meredő tűrengeteget. Vannak műfajok, például a videó, aminél adott, hogy a befogadás része, hogy végignézzük. A kép nem mozog, és ez a mozdulatlanság, pláne egy monokróm felület, ami nem harsogó, megrökönyödést kiváltó, monumentális, vagy legalább színes, nehezen húzza be az embereket. A döbbenet, a mű rétegzettségének feltárulása a néző figyelmére van bízva.

Hasonló elven alapul a párnás installációm is, a párnákat összekötő cérnaszálakat, és azt a részletet, ahogyan a cérnák, mint bőrfelületet meghúzzák a textil felületét, csak közellépve látni. Azon gondolkoztam, mikor a Barcsayban Rácz Noémi üvegházat ábrázoló képei mellett állítottam ki, hogy az én installációm egy monokróm festmény, az ő képei meg mintha lehetséges installációk tervei lennének.

Ehhez a láthatóság-rejtőzködés gondolati körhöz kapcsolódnak a diplomán is szereplő zárt, félig nyitott dobozok, az átlyukasztott torok, - amihez közel kell lépni, hogy a belső fotó láthatóvá váljon – és a füzetek is, ezekben jelenik meg legnyilvánvalóbban az idő-faktor, végiglapozásuk időt kíván, amihez hozzájárul maga a forma, a határidő napló félrehasználásának gesztusa.

csomósodás

Van a mindennapi káosz, a figyelem kusza áramlása, foszlányok, benyomások, történet nélküli folyékony állapot, amiben az érzékelés tiszta, és áttetsző. Az én egyszerre van háttérben és mégis jelen, a világ otthonos, azért is, mert van benne tényleg egy otthon, tárgyak, éjjeliszekrény, egyre lefordulóbb kókadt szobanövény, konyhai teszegetés, mosakodás, kagylófotel. Nehéz kitapintani, hogy hol a határvonal, (inkább csak utólag lehet), ahol történetbe kezd fordulni a kósza cselekvés. Ahogy a hétköznapok állandóságából elkezd történet kibomlani, rögtön értelmezni kell, újra meg újra rendbe tenni a dolgokat, felépíteni valami linearitást és logikát.

történet, szavak

A nyelv kapaszkodó, amivel fel lehet építeni egy konstrukciót, rendszerezni a történéseket. Legyen ok és következmény, szép, tiszta szálak egymás mellett, kihúzva, történet, szavak.

víz

A figyelem is, ha jó, folyékony. A figyelem becsomósodásainak kioldása: mindennapi feladat.

csönd

Tarkovszkij utolsó filmje, az Áldozathozatal, egy kisfiú környezetében játszódik, akinek alakja keretbe zárja a történetet, az első és az utolsó jelenetben kap nagyobb szerepet, a cselekmény egész ideje alatt alszik. Miközben a világ összeomlik majd újra felépül a hit által, a fiú bekötött torokkal piheni ki a műtétet. Az első jelenetben végig csendben követi apját, aki részben hozzá, részben magához beszél, kontemplál. A film végén a hitet és az életet jelképező fa tövébe heveredik, miután meglocsolta, az eget szemléli és megszólal: ’kezdetben volt az ige’ mondja, és hozzáteszi: ’de miért, papa?’

Mi volt előbb? Teszi fel a kérdést filmjével Tarkovszkij. Van-e szó előtti tudás? A szavak teremtenek, vagy van a szó előtt is valami, aminek nyomán a szó létrejön, és majd ezután hozza létre a még kézzelfoghatóbb dolgokat, a teremtés tárgyait.

Tarkovszkij összes filmjében ott a válasz: minden képkocka egy metafora, összefűzésükkel egy nagyobb egység jön létre, a történet már nem gondolatkísérlet (mint a polaroidjai), hanem átfogó és összetett, de marad metafora. Ugyanolyan felfejthetetlen, mint a képkockák külön külön. A szó előtti tartomány a képzetek területe.

fotó

„ „A képhez látás kell” – mondta Janouch Kafkának. Kafka elmosolyodott, és így válaszolt: „Az emberek azért fényképeznek le dolgokat, hogy kiűzzék őket a gondolataikból. Az én történeteim valamiképpen csukott szemmel segítenek >látni<.” A fotográfiának csöndesnek kell lennie (vannak mennydörgő képek, én nem szeretem őket); ez nem „diszkréció”, hanem zeneiség kérdése. A teljes szubjektivitás csak a csönd, a csöndre törekvés állapotában érhető el (becsukni a szemünket annyit jelent, hogy csöndben beszéltetjük a képet). A fotó akkor hat rám, ha elvonatkoztatok a szokásos blablától: „Technika”, „Valóság”, „Riport”, „Művészet”stb.; ha nem mondok semmit, lehunyom a szemem és hagyom, hogy a részlet magától eljusson érzelmi tudatomig.”(1)

fotó

A fotóban a pillanat kimerevítése által a mulandóság jelenik meg, ez nem egyes fényképek sajátja, minden fotóra jellemző. Így az ábrázolt tárgytól függetlenül, maga a műfaj melankólikus.(2) Az éppen mozduló tárgyak, mint a megbillentett tányér, az asztal szélén egyensúlyozó gyufa, a földfelületbe fúródó tű, a rácsoságy fölött egyensúlyozó szekrény a fotónak ebből a tulajdonságából táplálkozik.

A fotó az emlékezés eszköze is, és gyakran véletlenszerűen elkattinott képek, családi fotók mentén indul el az emlékezés folyamata. Azért izgalmas ez, mert sokkal kevésbé konstruált sokszor egy fotó, mint a szavak által felidézett múltbeli történet. Dokumentum jellegű, az egyes fotókat kevésbé itatja át a személyes történetmesélés torzítása, ez a fajta torzítás az albumba rendezésnél jelenik meg, ahogy történetet írunk például a családi fotókból, végigkövetve a gyerek életét a születéstől a felnőtté válásig. Itt kiragadott pillanatok jelennek meg, azok, amelyet fotóra kívánkozónak ítélt meg, aki épp a gépet fogta.

A nyelv által felépített történetek mindig identitásképzőek, elmesélem magamat magamnak, az, ahogyan a realitásból kiszerkeszti magának az én a saját történet-verzióját, (a saját valóságát), egy gondolkodási folyamat eredménye, ennek már mindenképp van karaktere. Sokszor a természetes önvédelem is belevegyül abba, hogy milyen konklúziót hozunk ki egy-egy helyzet újrameséléséből.

Egy fotó önmagában nézve sokkal tágabb teret hagy maga körül, mint sorozattá fűzve, ekkor már kevésbé képként, inkább ’kép-regényként’ kezdjük értelmezni. A családi fotóalbumok így mindig a cenzúrán átesett képeket vonultatják fel, életállomásokat, a szülinapi, karácsonyi jeleneteket, soha nem a krízist, hiszen kinek jutna eszébe akkor fényképezőt ragadni.

Vonzanak a rontott fotók, ahol a hiba beszüremlik, sebet ejtve a tisztán fűzött narráció fonalán. A hibák szimbolikája végtelenül egyszerű, beszüremlik a sötét, a nem látható.

Nagyítás 1. – fény

’and he was singin’ a sad love song

and he was prayin’ for his life

there was trouble takin’ place

trouble takin’ place

trouble

there was trouble takin’ place’ (3)

’menj az anyád picsájába’

mint egy beszorult állat, forogna, de hova?, a hűtő és a lichthóf ajtaja között

üvölt

a lichthófi hideg fény összeér a benti sárgával

anyád picsája azt jelenti: Paks, vagyis menjen haza, a Mama, hogy menjen el

Paks, ott laknak a Nagyiék

sötét van már és vidéki vagyis

nagyon

szorongató csönd.

De a rolókon besüt a főutcai lámpák fénye, és az autók, ahogy elmennek, az zaj és kirajzolódó fények benn a falon: ez felold, megnyugtat.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben - te ezt nem tudod, Picike?

- nem, nem tudom.

- akkor mondd utánam. – összekulcsolja kezét a hasán.

miatyánk, ki vagy a mennyekben

miatyánk ki vagy a mennyekben

szenteltessék meg a te neved

jöjjön el a te országod

ahogyan a mennyben úgy a földön is

a mi mindennapi kenyerünket

add meg nekünk ma

bocsásd meg a mi vétkeinket

amiképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek

és ne vígy minket a kísértetbe

de szabadíts meg a gonosztól

(álmomban beszélek,

szamóca, Mama!, Mama, szamóca)

anyád picsája: ez a főutca Pakson

de most kihalt, sehol senki és porszínű

egy képre hasonlít

(tufa)

ahonnan a Nagyapó jött,

ez csak por, poros üres placc az ég

is semmilyen, seelőtti seutáni

a horizonton jegenyék mögött ház,

a Nagyapó huga oldalt, összegyűjtve, de neki sincs színe, mert már fotó.

Mama, ne menj el

Van egy gyertya alakú falilámpa az előszobában, a csíkos szék fölött,

Papa néha olvas alatta, - a hangtól hosszú arca - de inkább senki, a lecsorgó viasz is meg van csinálva műanyagból, a lámpafoglalaton.

Erre látok rá az ágyamból és játszom. Minden éjjel folyatom a fényt, összehúzom meg elnyújtom a szemem, folyik inkább vízszintesen aztán inkább függőlegesen, de van, hogy szét, lehet átlókat is rajzolni.

Ha nincs felkapcsolva vagy be van csukva a szobaajtó és nem merek odamenni, kinyitni, mert félek a kabátoktól, akkor ott a plafon. A plafon-mozi. Ez még jobb, csak nem állandó, hanem várakozós, ritkán jön autó, átjáróház. De lehet várni hosszan, megéri, mert akkor keresztbe megy el, a ház alatt és hatalmas, mozgó fényrajzok, ablakok vetülnek a plafonra. Perc. Aztán csönd. Hosszan figyelek, hátha jön még egy ma este.

Ez jó csönd, a fényrevárás,

jó csönd, ha itthon van a Bori vagy a Hanna,

és hallani a borostyánleveleket a külső falon.

Mozognak.

fény

A napfény változása időmutató. Emlékezés arra, mikor az ember a Nappal, az évszakokkal, a kozmikus idővel élt szinkronban. Hordozhat-e univerzális jelentéseket egy villanykörte?

fény

A térből kijelöli a bensőséges sarkot. Zavar a nagylámpa fénye, inkább felkapcsolom az íróasztalit, az állólámpát meg a kagylófotel fölöttit. A szobám terén belül új osztásokat hozok létre, a fény-árnyék határvonalakkal még kisebb terekre bontom. A párologtató a mécsessel külön kis ház, egy önálló élet.

fotó

A szóbeli közlés, ha leíró is, ha objektivitásra törekszik is, értelmez, a fotó csak rámutat a tárgyra, tautologikus, a kép és az ábrázolt tárgy összenő. Tükörképünket szemlélni régi tapasztalat, a tükörben vagy a tó vizében aktív, élő tekintet néz vissza ránk, ez elválaszthatatlanul összekapcsolja a képet a tükörbe nézővel. Saját tekintetünket kívülről látni nem olyan régi tapasztalat, a fotográfiával egy idős. A fotó tárggyá változtatja alanyát, a tekintet, ami folytonosan változó, pillanatba merevedik, halott tárgyként saját halálunkat látjuk a rólunk készült portréfotóban.

tér

Az installáció más műfajokkal szemben nem az egyes tárgyra koncentrál, hanem a tárgyak és a köztük megjelenő tér összességére, az egyes tárgyaknál előrébb sorolódik a kontextus, az üresen hagyott falfelület vagy tér a munka részévé válik. A fragmentumokból való képépítés, a képzettársításon alapuló asszociatív gondolkodásmód szinte hívja az installációs formát. A téri élmény a jelenléthez kapcsolja vissza a nézőt. Tatai Erzsébet a film gondolattársításon alapuló módszeréhez hasonlítja az installációk felépítését.

„„A montázs az összeállítás, a megszerkesztés; komponálási mód, művészi sűrítés, melynek lélektani alapja a gondolattársítás.” Míg a filmben a vágás, azaz a képsorok összeillesztése (montírozása) időben bomlik ki , vagy időt sűrít a néző szeme előtt, addig az installáció mindezt a néző szeme előtt teszi. A filmre vonatkozó mondatokban a képsorokat nyugodtan tárgyakra cseréljük ki, az időt térre, a vágást elhelyezésre, és megkapjuk az installációt.” (4)

Ennek nyomán egy installáció narratív jellege is érthetővé válik, legyen bármilyen áttételes is, a térben kijelölt pontok és az üresen hagyott helyek megfeleltethetőek időbeli cselekményeknek és kihagyásoknak.

séta, tér, idő

A séta teret ad a szemlélődésre, a várakozás egy formája, így hasonló mértékben kapcsolódik az időhöz, mint az unalom. A sétálás könnyebben válik telítetté, az unalom üresség, a tudat bezárulása. Sétálás során a puszta szemlélődés, a környező világ befogadása az aktivitások közé sorolódik. Emlékszem, hogy az apámmal megyünk sétálni, mindig besurranunk a házakba, megnézzük az udvart, a lépcsőházat, a lakókat is. Neki elengedhetetlen kellék a fényképezője, anélkül nem indul el, gyűjt, befotózza az omló falakat, amit én mindig értelmetlennek és agresszívnak érzek. Persze azóta olvastam ezt-azt és hamar nyilvánvalóvá vált a fotó, birtoklás, agresszió kapcsolata, erre most nem is térek ki. (Fényképezek, tehát cselekszem, a tevékenységgel kitöltött idő lehet csak érvényes, csak az sorolható a létező dolgok közé, aminek közvetlen nyoma van.) Nekem a séta az idő nem-birtoklásáról szól, arról, hogy hagyom telni üresen, vagyis hagyom, hogy telítődjön, az én közbeavatkozásom nélkül. Az unatkozás helyhez kötött állapotként jelenik meg a képzeletünkben, ülök egy helyben, nem tudok mit kezdeni magammal, az idő rámtelepszik, a tér bezár. A séta a semmittevés aktív formája, ahogy a tér mozdul, az idő is elkezd kinyílni.

csönd

„A tér képzete majdnem mindig a tétlenséghez kötött.”(5)

üres

Az unalom, a szorongás az üresség megnyilvánulásai. Az unalom a boldogságra nyílhat ki, a szorongás a hitre.

Edény víz nélkül, edény vízzel.

Van egy fajta szorongásos beragadás, amiben a tudat nem tud lekapcsolódni kényszerpályáiról, a figyelemelterelések se nagyon működnek, mert képtelen vagyok koncentrálni bármire két percnél hosszabban. Legutóbb beállítottam a szobámba egy vízzel teli akváriumot, hátha átkapcsol az állandóságokhoz és csöndesít. Víz=csönd.

víz

Eső, de még inkább a hó: burok és lepel, a zaklatottság lecsöndesedése, vidám ropogás a léptek alatt. A tenger, a Duna, az eső, hó, a csapvíz, fürdővíz mind ugyanaz.

kéz

A bőr, a test határa az én határát jelöli ki, lezár, vagyis gondolhatnánk, hogy védettséget is ad. A látásnak, hallásnak külön érzékszerve van, az érintés, a tapintás az egész testfelületen történik, egyszerre passzív és aktív. Ha van aktívabb felület, akkor az a kéz, amivel leginkább differenciáltan és tudatosan kerülünk kapcsolatba a környezettel. A sérült bőrfelület látványa passzív, elszenvedő szerepet juttat eszünkbe, a sebes kéz aktív cselekvőt feltételez.

Az embrió az anyaméhben védettségben van, nincs saját bőre, helyette az anya bőre kerül kapcsolatba a környezettel. Születés után a világba kilépve az otthon falai veszik át a védőburok szerepét. Az integráns személyiség kialakulásának feltétele a gyerekkorban megtapasztalt intim tér, a védettség tudata. Ha a bensőséges térbe szorongás szüremlik, a testem, mint burok ad védelmet. Az otthon falainak helyébe a bőr lép, már ekkor ez lesz a válaszfal - a felnőttkort megelőlegezve - a külső és a belső között.

A szerelemben, az érintésben a határ elmosódik, kint, bent összeér.

Az emlékezés folyamatát a testi érzetek felszínre kerülése is segítheti, ilyen tapasztalatokat használok fel abban a munkában, amin egy átlyukasztott, torkot ábrázoló fotón keresztül látunk be a testbe, mint dobozba.

„A testünk az emlékezet legjobb tárolóeszköze, épp azért megbízható, mert nem tudjuk tudatosan ellenőrzésünk alatt tartani. Mi felejtünk, de a testünk emlékezik. Mi megpróbáljuk kiszorítani az emléket, de a testünk ellenáll. Döntéseket hozunk, mégis a testünk dönt. Gyűjti magában a benyomásokat, terekhez kapcsolódik, érzékeivel emlékezik.”(6)

Nagyítás 2. – mozdulat

Megyünk az kis utcákon, két alak, a fiú hosszú, nyakát előretartja, gerincferdülés, meg hogy hallja a lányt, ha motyog valamit. A lány kezében akvárium, egy kiállításról hozza, benne két kis szék, tonnettforma, pesti, bérházi, örökölt székek, egymásbaforgatva, mint egy Schaár szobron, egymásbafullasztva, amikor még teli volt vízzel. A ragasztó kioldódott a hetek alatt, vékony párát lebegtetett a vízben.

- Nem cseréltem ki a vizet végül, jól nézett ki így, a ködben – mondja a fiú. - a barnák miatt meg mintha csoki lenne, tortadísz egy esküvői tortán.

- Elég nyomasztó egy tortadísz.

Közöttünk kivehetetlen formájú gubanc, ő talán jobban rálát, kijjebb lép, befele fordul, magára figyel. Lejtőn áll, nem a tetején, útközben billeg, azon gondolkozik, hagyja-e a meredély vonzását, vagy próbáljon inkább talpon maradni. Támaszkodni mindenesetre nem akar, ezt a maga szó nélküli módján közli is.

A lány támasztékforma, kapcsolódásuk mégse teljesen véletlen. Nehezen kelek, nehezen alszom el. Próbálom szálazni, honnan indul, hogyan alakul, a támaszték-deformáció.

Érintkezésünk üres, olyan üresség, amit azelőtt nem tapasztaltam. Egy önmagáról levált test és egy folyamatos jelen. Nem érem el. Nincs közöm a saját mozdulataimhoz, nem lehetek jelen.

Rohanás a másik irányba, fejvesztett. A hosszútávval nem számolok: leválok én is.

Dúdolok. ‚Insanity’s horse adorns the sky, can’t see your face in my mind’(7)

Hosszú karjai, nagy keze minden tárgyat biztonsággal és szeretettel fog meg, egész nap épít, szerel. Leül, teát kortyol, kutyahátat vakargat. Mozdulatokat érzékelek, a test önkéntelen karakterét, egy tartás, egy kéz, amin figyelmem elindul. A tér, ami körülvesz, amit otthonossá teszel, magad építed és elkezd minket körülvenni.

Érintéseid üressége szorongásba ránt. Vagy fogást ad azon a szétnyúló mindennapi szorongásmasszán, ami máskor foghatatlan. Most legalább beleakadt valamibe, összeért a realitással, meg lehet nézni közelről.

Félálomban közlekedek, a műteremben Ron kérdezi, jól vagyok-e. A gyomromban görcs, kétrét görnyedek. Két évvel később, újra Ron, nem tudom, maga miatt teszi-e fel a kérdést, vagy inkább szól, hogy lássak kicsit kívülről. Rajzoljak határt.

De vissza a képhez:

- Vigyem? nem fázik a kezed?

- Nem, viszem, hagyd.

Sarokhoz érünk. Nem volt szó, elköszönünk. Indulok tovább, befordulok. Kivilágított földszint. Kezeim alulról tartják az akváriumot. Lassan húzom oldalra, szét. A mozdulat puha és jóleső. Mert van hozzá közöm.

Csörömpölés, fényszikrás, az utca üres. Megyek tovább.

csavar

“You get turned around
And when you think you're
Swimming to the surface
You're swimming straight down.
Down to the bottom.
All the way to the bottom.
(…)
I got your letter.
I couldn't read it.
It was a cryptogram.
Did it say take me with you
Or take me as I am?
(…)
We're going down to the bottom
There is another world
Spinning inside of this one.”(8)

szerelem

„A hallgatásnak végülis nincsen kockázata, hiszen a lelki alkatot, az összes vágyával és igényével, szavak nélkül is meg lehet nyilvánítani, és aki e szóbeliség előtti állapotra bízza magát a tudásával, sokkal inkább fönntartja magában azt a reményt, hogy található egyetlen olyan személy, akivel szót érthet.” (9)

víz

Első asszociáció a tenger: átszelhető sivatag. Átszelhető, vagy csak olyan régóta képzelik, hogy az, hogy már mindenki elhiszi?

doboz, rejtek

„De odúmban legszebb: a csöndje.”(10)

fekete doboz

„Tudományos és műszaki területen a fekete doboz olyan készülék, rendszer vagy tárgy, amely kizárólag csak a bemenete, kimenete és átviteli jellemzői alapján vizsgálható, belső működésének bármilyen ismerete nélkül, azaz megvalósítása "átlátszatlan" (fekete).” (11)

‚Lámpával kereshetsz’

„(...)Tükörben ha meglátod őt,
nem tudni honnan, de mégiscsak ismered őt.
Megismered a terajtad múló időt.
Fényképeken,
festményeken,

lehet igaz, lehet csaló,

nem az a szép, nem az a jó.

(...)
Mindenfelől nehéz eső,
digitálisan is áll az idő.
Lámpával kereshetsz akkor se jövök elő.
Mert eltűnök
és mint a köd

lesüllyedek,
beborítok,
eltűntetek,

elillanok.”(12)

Nagyítás 3. – Sötétkamra

„Nem azért van bennünk sötétség, mert testünk van, hanem azért van testünk, mert bennünk sötétség van.”(13)

nem is szeretlek, amíg Újpesten laksz,

mert én a fiúkban is mindig a tereket,

ezért téged mostmár mindíg

a budakeszi gazt,

a tüzet,

a matrac fölött a tető horpaszát,

az éjszakai kertet

(egyetlen meztelen kertem!)

mi van, ha a Márknak nincs erkélye

mi van, ha a Müszinek nincs hátsó tető lépcsője

csupa galambszar

nem látok

és nem látszom

biztonság és nem létezem.

(ez már mindig Tihany lesz,

Rothko és Tihany,

Rothko képben állok,

kioldódik a horizont.

a hold mögöttem,

a víz testmeleg,

ég, tó egyszínű,

úszom a semmibe és megszűnök.)

A körvonalaim megszűnéséért,

igen, filmet előhívni is leginkább ezért szerettem:

a teljes sötétért.

A tér, ami befogad,

változzon szorongássá,

én nem tudok mást.

Biciklizem az udvarok között,

gyerek vagyok és nyár, izzadt délután,

omlós a nap. Ebben a napban a

sárga kockakő fájós és vad színű,

van egy mélyedés a 3. udvarban,

így tekerek körbe-körbe:

5-4-3-4-5-6-7-6-5

a mélyedés ívét már tudja a testem,

mindig ugyanott fordulok,

egy kutya kezd csaholni utánam,

a szomszéd németjuhász,

remegek, eléri a biciklit

tekerek irdatlanul

és üvölt a szomszéd.

Az 1. udvarban is van két farkaskutya

kikötve és éheztetve,

mert mi egy lágerban lakunk,

securitysok őriznek,

hogy ne jöjjenek ide szipusok,

az üres házakba, az üres udvarokba.

Az apám is retteg a kutyáktól,

SS katonák mennek fel-alá,

mert itt filmet forgatnak,

olyan szép a Gozsdu.

óra

Villanykörte egy tál víz fölött, az érintkezés határán. A tálban jégdarab olvad. A tudat halmazállapot változásai.

idő

A Sorstalanság végén Köves az újságíró kérdésére, hogy milyennek képzeli a poklot, azt válaszolja: olyan helynek, ahol nem lehet unatkozni.(14) A pokol az emberi időn kívül van, és ahol nincs idő, ott unalom sincs. Ahol van idő, legyen az akár egy koncentrációs tábor, ott adott a lehetőség az unatkozásra és adott a boldogságra is.(15) Vagyis a kettő egy-gyökerű, hiszen mindkettő csak időben jöhet létre. Ahol létrejönnek az idő üresjáratai, ott van lehetőség a telítődésre is.

szentimentális minimalizmus

Christian Boltanski használja ezt a kifejezést munkái kapcsán, melyek az emlékezés gondolatkörét járják körül. Installációiban hangsúlyos elem a világítás, a csupasz villanykörték, a ’szellem fényeként’ jelennek meg. A portrék oltárszerű elrendezése során (Monument: The Children of Dijon, installation, Paris, Salpetriere Chapel, 1986) a katolikus templomok tere és a pislákoló gyertyalángok idéződnek fel. Minden munkája egy-egy memento mori, a létezés sérülékenységének állított emlékmű.

A szentimentális minimalizmus kifejezés eszembe jut más művészek kapcsán is, Rachel Whiteread munkái szintén köthetőek a minimalizmushoz, műveiben a szimbolikus elem mégis mindig előtérbe kerül. Redukált formaviláguk a minimalizmust idézi, de a tartalmi vonatkozások mindig tisztán végigkövethetőek. A ház egyszerű szimbólumán keresztül az otthon idéződik meg. Számomra talán nem is ez munkáinak legizgalmasabb tulajdonsága, hanem a fotóra emlékeztető öntvényhasználat. A House című, 1993-as munkájában egy belső teret, a nem láthatót, a levegő helyét teszi láthatóvá. Egy fotónegatívhoz hasonlóan a művész keze nyoma nem fellelhető, a valóság pontos, negatív lenyomatát látjuk, az öntvény a fotónegatív háromdimenziós megfelelője. Monumentális térbeli fényképek, a múlt lenyomatai. A művész gesztusa minimális, a mű önmagába fordul, meditációs tárgyként értelmezhető leginkább. Lassú szobrászat. A befogadás kiterjesztett időben lehetséges, ahogy maga a tárgy is kiterjeszti az időt; a teret, a levegőt kővé dermeszti. Monokróm szürkesége a sivatag változatlanságával analóg.

Az idő és az emlékezés problémáját boncolgatva nem csoda, hogy mindkét alkotó akarva vagy akaratlanul a huszadik század történelmi traumáinál lyukad ki.(16) Ahogy az egyén életében a trauma lüktetésével borítja fel a linearitást, a holokauszt a közösség narratíváján, a történelmen esett hasadás.

A seb: tudás,(17) a lineáris elbeszélésben akadályként jelentkezik, ahogyan az emlékezés jelensége is cáfolja az idő visszafordíthatatlan, egyirányú haladását, hiszen benne jelenvalóvá válik a múlt. Mindkettő az idő valódi karakterére irányítja a figyelmet: az egyes ember életideje nem pontról pontra haladás, egyről a kettőre, kettőről a háromra, a születéstől a halálig, hanem morális lehetőség, amelyben adott az önmagunkra ismerés lehetősége.

Felhasznált irodalom:

A tér a szobrászatban, a szobrászat tere, szerk.: Készman József, Nagy Edina, Műcsarnok, 2006

Roland Barthes: Világoskamra, ford.: Ferch Magda, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985

Földényi F. László: Az ész álma, Kalligram, Pozsony, 2008

Franz Kafka: Elbeszélések, Ferenczy Kiadó, Budapest, 1995

Wolfgang Kemp: A festők terei, ford.: Kékesi Zoltán, Kijárat Kiadó, 2003

Kertész Imre: Sorstalanság, Magvető, Budapest, 2001

Kertész Imre: A száműzött nyelv, Magvető, Budapest, 2001

Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről, Jelenkor, Pécs, 2010

Szabó Marcell: Az igévé lett test, Holmi online, 2012: http://www.holmi.org/2012/12/szabo-marcell-az-igeve-lett-test-varga-matyas-parsifal-parsifal

Andrea Zlatar: Az érintés poétikája, ford. Ladányi István, in: Ex Symposion, Test-emlékezet, 2012, 77. szám

(1) Roland Barthes: Világoskamra, 64.o., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985

(2) Földényi F. László a melankólia kiűzésére irányuló kísérleteket a 19.századra teszi, - a fényképezést is ekkor találták fel - a boldogság követelménnyé tételével, az orvostudomány és a racionalitás előtérbe kerülésével hozza kapcsolatba. Azt is megjegyzi: „Különös módon azonban minél általánosabb a „légy boldog!” parancsa, annál nagyobb a földön a boldogtalanság mennyisége. Nemcsak abból fakadóan, hogy időnként – különösen a két totalitáriánus rendszerben – fegyverrel kényszerítették boldogságra az embert, hanem abból is, hogy ha valamit elfojtanak, akkor az fokozott mértékben tör elő. A melankólia (...) korábban nem csak betakarta a világot, hanem az embernek a szemét rá is nyitotta valami olyasmire, ami messze meghaladja a kompetenciáját: az emberi élet törékenységére, amit soha nem lehet megszüntetni.” Földényi értelmezésében a boldogság és a melankólia kiűzése az emberi életekből a transzcendencia megélésének eltávolítására irányul. „Az ember viszont, mint Leszek Kolakowski írja, soha nem tud megszabadulni a transzcendencia és a metafizika utáni honvágyától.” Ebbe a gondolatmenetbe tudom bekapcsolni a fotó melankolikus voltát, és mindennapjainkban való jelenlétét, a világ ’fotó függőségét’. Az elkapott kép az időt akarja megállítani, hogy később újra jelenvalóvá tehessünk valamit, ami a valóságban soha nem ismétlődne.

Egyszerre van benne jelen a halálfélelem és a tárgyiasítás révén a halál. Így azokhoz a tapasztalásokhoz kapcsol vissza, amiket a modern társadalom igyekszik kirekeszteni. Transzcendencia élményre viszont nagyon ritkán hív, inkább melankólia-pótlékként működik. Földényi F. László: Az ész álma, 51. és 45. o., Kalligram, Pozsony, 2008

(3) PJ Harvey – The Garden, 1998, https://www.youtube.com/watch?v=a8gi5FydQQ8

(4) Tatai Erzsébet: Montázséhség, in: A tér a szobrászatban, a szobrászat tere, 88.o, Műcsarnok, 2005

(5) André Masson: Kitérők a térről, in: Wolfgang Kemp: A festők terei, ford.: Kékesi Zoltán, Kijárat Kiadó, 2003

(6) Andrea Zlatar: Az érintés poétikája, ford. Ladányi István, in: Ex Symposion 2012, 77. szám http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=andrea-zlatar_3112

(7) The Doors: I Can’t See Your Face In My Mind, 1967, https://www.youtube.com/watch?v=MY0QGcOn6Rc

(8) Laurie Anderson: Freefall, 1994, https://www.youtube.com/watch?v=mrD4aWq9Hr4

(9) Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről, 45.o., Jelenkor, Pécs, 2010

(10) Franz Kafka: Elbeszélések, Az odú, 390.o., Ferenczy Kiadó, Budapest, 1995

(11) http://hu.wikipedia.org/wiki/Fekete_doboz_%28rendszertan%29

(12) Balaton: Piros betűs napok, ének: Víg Mihály, szöveg: Vető János,

https://www.youtube.com/watch?v=QgFRwQ-ia44

(13) Szabó Marcell: Az igévé lett test c. írásában idézi Gilles Deleuze-t, http://www.holmi.org/2012/12/szabo-marcell-az-igeve-lett-test-varga-matyas-parsifal-parsifal

(14) „- Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a poklot viszont nem. – De ha, mondjuk mégis? – erősködött, s pár újabb karika után azt feleltem: -Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni. -; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, még Auschwitzban is – már bizonyos föltételek között, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt kérdezte, de némiképp valahogy már-már kedve ellenére szinte, úgy éreztem: - És ezt mivel magyarázod? -, s kis gondolkodás után azt találtam: - Az idővel.” Kertész Imre: Sorstalanság, 315. o., Magvető, Budapest, 2001

(15) “Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.” Uo., 333.o.

(16) Boltanski: Gymnasium Chases, 1991,

Whiteread: Judenplatz Holocaust Memorial/Nameless Library, 2000

(17) „Mert ugyanaz a radikális szellem, amely az emberi tudás örökségévé teszi a botrányt, a gyalázatot és a szégyent, egyszersmind felszabadító szellem is, és nem azért vállalkozik a nihilizmus mételyének maradéktalan feltárására, hogy ezeknek az erőknek engedje át a terepet, ellenkezőleg, azért, mert saját vitális erőit látja gazdagodni ezzel.” Kertész Imre: A száműzött nyelv, 42.o., Magvető, Budapest, 2001