vezetőszöveg Joó Irma kiállításához/Szög-projekt, Kisüzem, Hintaló, Lumen, Hivatal, Budapest, 2022
https://www.instagram.com/joo_irma/
Irma kiül a gangra egy csésze kávéval. Hajnal van, változnak a fények: sötétkékből lilába vált az ég, aztán szürkébe, és még világosabba. Enyhül a hideg, langyos lesz a száraz, poros levegő. Nehéz és koszos, városi levegő, a fény változása mégis a tisztaság érzetét adja neki. Meg a tekintet, ami nézi ezt az átalakulást. A fény és Irma tekintete: ami most történik, az a kettőjük tánca, lassú, végtelenül intim, naponta ismétlődő közös mozgás.
A ház fala sárga, a gang nem fut körbe, szűk a tér, a szemközti falat lehet nézni a törékeny, háromlábú kempingszékből. Felújított ház, csak a lakók régiek, a játékgépes ember a földszintről, a beteg macska, a káposztaszagú alkoholisták, a nő, aki minden reggel elkeseredetten veszekszik a süket fiával. A fiú, aki artikulálatlan hangokkal védekezik.
Irma sodor magának egy cigit, leteszi a csészét addig a kőre. A karja hosszú, mint egy folyó. A keze vastag, mint az agyagos part. Ha a munka hatkor is kezdődik, ő akkor sem siet, lassan issza a kávét, ha nincs idő befejezni, legfeljebb otthagyja az ajtó mellett, bent, a cipős-szekrényen. Míg dohányzik, nézi a növényeit, körbeveszik. Mindenféle fűszerek és egy fügefa. Az oldalsó ablakban az én haldokló varjúhájaim. Sietek, megfeledkezem róluk. Mellettük utcakő, rajta felirat: minden valódi odafigyelés egyfajta szerelmi viszony. Gondoltam, ez majd emlékeztet, hogy locsoljak, de a kőre se nézek rá. Irma a varjúhájaknak is ad vizet, hátha életre kelnek. Télre a fügefa vastag szárát, gyökerét a cseréppel együtt rongyba csavarja: bepólyált növény.
Borinak véletlenül azt mondom, lennék az Irma. Nem azért, mert neki jó: korán kel, utazik, egész nap dolgozik, este néha főz, tisztára mossa magát másnapra, pihen, alszik, képekkel álmodik. De minden tárgynak szelleme van körülötte, látni abból, ahogy a kezébe veszi őket. Máshogyan száradnak a ruhái az előszobában, mint a korábbi lakótársaimé. Vagy az ételei. A növények, hús, magok, már nyersen olyanok, mint a saját teste. A nyolckarú barna gyökér. A feketére aszalt fokhagyma. A máriatövis magolaj, aminek a nevét is, úgy tűnik, ő találta ki. Nem volna képes áttaposni magát az időn: tudja, mi a világ.
Kelet-Európában vagyunk, mindenki eltérül, de van, aki nem zavarodik meg.
Irma mozdulatai és képei azt a tudást közvetítik, hogy az anyag és a lélek nem válik el, az ember számára biztosan nem. Nem a test tagadása visz közelebb a Szellemhez, hanem éppen az anyagi létezés mély megértésén keresztül válik érzékelhetővé a szellemi.
Európa eltévedt, amikor szétválasztott egymástól szét nem választható dolgokat. Amikor szabályokkal teli rendszereket alkotott, saját maga megnyugtatására. Amikor a látást is matematikai rendszernek vetette alá, és a képeket a perspektivikus ábrázolás felületeivé tette. A világ érzékelésének teljességét, ami túlmutat a keretek közé fogott látáson, a nagy absztraktok hozták vissza a vászonra. Az érzékelés sokrétűsége félelmetes, eláll szűkre szabott hétköznapjainktól, ezért van az, hogy még ma is sokan zavarba jönnek egy absztrakt festmény láttán.
Ha a saját képeimre nézek, azok azt mondják el, mi a baj. Hol van a törés, melyik ponton válik tapinthatóvá az elmozdulás. Irma képei azt mondják, ez történet. Fogd meg a homokot, pergesd ki az ujjaid között: érezni fogod, hogy hűvös. Kiülsz a napra, felfogod fényét a bőrödön. Vizet iszol, átjár a frissesség. Régi tapasztalások, közösek.
Ezek a képek nem akarják elmondani valakinek, hogy mi a világ, mert az nem kérdések és ellentmondások szövedékeként jelenik meg az alkotójuk számára, hanem egységként. Elvisznek az eltévedést megelőző időbe, ahol csak tér van, fény, homok, tekintet.
Egy éve lakunk együtt Irmával. Tavasszal a varjúhájak apró, rózsaszín virágokat hoztak. Ilyen még sosem történt.
vezetőszöveg Agg Lili Meghívás unalom gyakorlására című kiállításához, Nagyházi Contamporary, Budapest, 2020
Hajnal van, várom a buszom. Nem is hajnal, ez még az éjszaka, teljes a sötét, még egy fél óra talán, mire világosodni kezd majd. Az úton ilyenkor nem járnak emberek, csak autók. A buszmegálló oldalában önmagát forgató reklám, hideg fénye karcolja a szemem. Eddig a monitort néztem az irodában, fényét hátul, a tarkómban érzem, mint egy lapot. Még egy idő, mire kiürül. Ez az állandó kék, a hűvösség zsibbaszt. Amikor kiürül, lesznek gondolataim. Olyankor van tere a fantáziámnak, fekszem, nézem a plafont, a levegő, a napfény változásait, ezek puha mozgások. El tudok képzelni tárgyakat, helyeket, emlékképek szüremlenek be, és az egész olyan, mint egy nagy, képlékeny tér, minden áramlani kezd, lassú, pulzáló ritmusban.
- - - -
Sátrat húzok magamra, a saját testemben elbújhatok. Becsukom a szemem és látom a hajam, a bőröm, megyek befele, érzem a szájpadlásom, a légcsövem belső falát, a gégém, a tüdőm, a gyomrom. Egyre beljebb ereszkedem, itt már sötét van és nyugalom. A szerveim, bármennyire is ki vannak téve a külső sietésnek, visszakérik az irányítást, ők akarják diktálni a ritmust.
Már rég volt, amikor eljöttem ide, a városba. Mikor gyerek voltam, azt mondták, itt van a szabadság. Inkább préselődés van. A felhorzsolt arcok között azt tanultam meg, hogyan ne figyeljek magamra.
- - - -
Aki nyújtózkodik a vakkereten, az én vagyok, éppenhogy átérem, a vállam előrefordul, a karom feszes, ujjaim átfogják a felső lécet. A lábfejem begörbítem, hogy a lábujjaim átérjék a lenti lécet. Ahogy telik az idő ebben a mozdulatban, kifut a karjaimból a vér. Próbálom úgy használni az izmaimat, hogy a legkevesebb fájdalmat okozza a póz és ne fáradjak el túl gyorsan. Egészen mintha kényelmes lenne. Ha sokáig így maradok, talán megszeretnek, én pedig tárggyá változom közben, és akkor majd nem fog fájni semmi sem.
- - - -
Lili azt mondja: unatkozni szeretnék, de ez egyre nehezebb. Mintha kergetnének, pedig tudom, hogy én hajszolom magam. A nyúlvadászat jut eszembe a Mesék Napnyugatról című kötetből. Vajda Mihály arról ír a bevezetőben, amit ma már mindenki érez, hogy a nyugati ember nem ismer mást, csak a hajszát. A vadászat – ellentétben a nyúl birtoklásával – védelmet nyújt számunkra, mert eltereli figyelmünket a halálról és nyomorúságainkról – mondja Pascallal.
A racionalizmus, ami a hit helyébe lépett, az embert tette meg a világ alakítójává és uralkodójává. De az embert fogva tartja saját hatalma, és miközben azt hiszi, ő irányít, kiszolgáltatottjává válik a hatalomvágynak.
“Az ember nem a nyulat akarja már, csupán a nyúl akarását.”1 Bár nyilvánvaló a vadászat értelmetlensége, és azt is tudjuk, hogy mi is el fogunk benne pusztulni, úgy tűnik, mégsem tudunk mást akarni.
Ijedten nézünk körül a világban – mintha nem mi alakítottuk volna ilyenné –, ahol az idő is uralom alá került: rosszul érezzük magunkat, ha egy napot mindenféle hasznosnak ítélt tevékenység nélkül töltünk el. Pedig ha elveszik az unalomnak az a formája, ami nem tárgyakhoz kötött, hanem tevékenység nélküli, akkor a képzelet fog elszegényedni. A képzelet az egyetlen, ami lehetőséget ad arra, hogy kinézzünk a vadászatból és elgondoljunk valami mást. Erről beszél Mark Fisher, de Michael Ende is.
Amikor egy képet nézünk, vagy egy installációba lépünk be, időt kell hagynunk a befogadásra, és amíg a kiállítótérben vagyunk, a tárgyak segítségével beléphetünk a fantáziánk terébe. Oda, ahol bármi megtörténhet. Lili a kiállítás címében arra hív, hogy unatkozzunk, vagyis várjunk addig, míg az idő bezár minket az unalomba, mert ez kell ahhoz, hogy aztán majd kinyíljon és elvezessen minket egy szabadabb létezés felé.
1Vajda Mihály: Mesék Napnyugatról, Gond-Cura Alapítvány, Palatinus kiadó, Budapest, 2003
Kibújás vagy bebújás? A medvék töprengése
megnyitószöveg Hajdu Zsófia ‘You can’t be a professional autobiographer’ című kiállításához, Liget Galéria, 2018
https://apokrifonline.com/2018/06/21/kibujas-vagy-bebujas-a-medvek-toprengese/
- Kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás! - töprengenek a medvék.
Zsófival nehéz beszélgetni, ezt többéves tapasztalattal mondom. Benntartja a gondolatait, amit pedig most elénk tár, az egy beszélő festészet: a meg nem írt regény, napi üresjáratok, tervek – mert tervezni muszáj! - , a pakolászás, a szivárványos tárgyak, a napsárga falak mind-mind beszélni kezdenek hozzánk. Mindenből lehet kép. Legyen is mindenből kép! A medvéknek üzenem: akarjuk vagy sem, a festészet mindig kibújás. Ha személyes: megmutatkozás, kitárulkozás. Ha a festmény egy kudarcba fulladt vállalkozásról szól, mint ez itt, akkor ezzel a szerencsétlenséggel rajzol magáról portrét az alkotó. A végeredmény regény helyett egy ablakra emlékeztető kép, ami szimbolikusan keretezi az egész sorozat mögötti elgondolást és érzületet: a reflexió – ha az épp nem is több, mint a saját nyöszörgéseim lejegyzetelése és képpé formálása – mindig nyit, friss levegőt ad. Bármi is legyen a téma, a rálátás és egy kompozíció összerendezése elemeli a képet tárgyától: már nem azt látjuk, hogy valaki itt épphogy csak felülkerekedik napi teendőin, vagy megosztja velünk megoldatlan egzisztenciális dilemmáit, hanem ezek helyett a kép teremtette felszabadító egész-élményt éljük meg.
Ha körbenézünk: ahány kép, annyi rendrakás. Tűecsettel megfestett apró tárgyak, jegyzetlapok, a műterem oldalába állított matrac, fegyelmezetten sorakozó betűk: ezek hozzák létre és mutatják meg az alkotó gondolatainak terét, de egy valós teret is. Van-e gondolat tér nélkül? Lehet-e gondolkodni tér nélkül? Zsófinál a saját szoba nem csak lehetőséget ad a gondolkodásra, de anyagában egy vele.
Van ennek a szobának, ennek az festői attitűdnek egy különleges szerénysége. Az embernek először a saját bolygóját kell rendbe szednie – mondja Exupéry – azután jöhet csak a többi dolog. És előfordul, hogy azt vesszük észre, ezzel az első feladattal el is ment a nap. Vagy az élet.
Miközben írok, rájövök, hogy nem elemző szöveget akartam hozni, hanem arra gondoltam, megnézhetnénk együtt, mit látunk, ha belépünk Zsófi után a szobába, mert erre hív most minket. Napsütötte szoba ez, egy nagy-nagy játékszőnyeggel és a festő saját mackótársaságával, akik között elmolyolhat. Akik ugyan szavak nélkül is értik egymást, de magányos és közös töprengésükben azért kicsúszik belőlük egy-egy mondat. Hallgatózzunk, mit pusmognak odabent.
- Ez valami ingyenes peep show? A saját szobád körbe-körbe? - kérdezi a tudatlan néző először.
- Pszt! Figyeljetek! - mondják a mackók.
A sarokban pöttöm Szent Katalin morfondírozik magában: - Ez az én létezésem is a létezés egy formája – mondja. Körülötte a szőnyeg piros-sárga kockáin filozófusok ülnek. Rosszallóan összenéznek. - Nem vagyok biztos benne, hogy egy másik forma valóban jobb lenne-e – folytatja a szent. A többiek sajnálkozva felsóhajtanak. Szent Katalin dühbe gurul, fogai közt sziszeg valamit, aztán baba-mikádójából hozzáfog a máglya építéséhez. Azt tervezi ugyanis, hogy holnapután megégeti az összes filozófust.
Micsoda hiszti!
- Ez az egész menekülés – mondja a Labus Máté.
- Na de milyen! - mondom én.
- A többiek sem néznek ki boldogabbnak – folytatja Szent Katalin. Továbbra is magában beszél, a többiek szétszélednek. Feszült sercenések a játékszőnyegen.
- Az intertextualitás én vagyok! - kacsint elterelőleg Esterházy.
- Hogy tudnék még apróbb lenni? - kérdezi Tandori és bebújik egy frissen festett ‘a’ betűbe.
- Mindenkiben van egy életregény – mondja Sári.
- But you can’t be a professional autobiographer – ellenkezik Zsófi.
- Arra még azért útközben figyelmeztetlek – teszi hozzá Kertész, a tapasztalt –, hogy viszont önmagunk számára sohasem közvetíthetjük önmagunkat.
- Ajjaj, még ez is! - sóhajt Zsófi és összegereblyézi az ecseteit. - Akkor inkább igyunk egy fröccsöt!
- De nekünk, nekünk, a többieknek! - próbálom én. - Mikor lesz kiállításod? - nyomasztom. - Írtál már a galériáknak?
- Nem, nem érdekel az egész – Zsófi begubózik, meghúzza a kapucnizsinórokat.
- Az ember mindig másoknak fest – súgja a fülembe Kertész.
- Nyugdíjas író – forgatja a szemeit Zsófi – én nyugdíjas szerelmes, egy nagymama festő szeretnék lenni most már, sok színes unokával.
- Amíg nem írok, addig is festek – mondja Ország Lili és karcsún belép egy falrepedésbe.
- Na jó, de hol van itt az életesemény? - kérdezik a szimbolisták. - Van egyáltalán miről beszélned?
- Az ember megszületik és meghal, ennyi tapasztalása mindenkinek van. És ez már elég is, hát még a többi. Vagyis: van miről, mindig van miről - magyarázza Kicsiny Balázs és didaktikus mozdulattal átragaszt egy sír-akvarellt az éjszakai ablaktáblákra.
- Bármi lehet kép – tetézi Pieter de Hoch - mondjuk a derékszögeket azért szeretem -, és kiegyengeti padlócsempéit.
- Minden festészet a létezés egy formája – mondja Zsófi.
- Még ha nem is élet – epéskedik a Dányi Dani.
- Nana! - mondják a napsárga falak.
A kiállítást megnyitom.
the heart is. kérjük az ajtót besukni!
megnyitószöveg az Alles Klar! című kiállításhoz, Fészek Galéria, 2017
kiállító művészek: Kala Bence és Rácz Noémi
https://bencekala.tumblr.com/, https://noemikatalinracz.blogspot.com/
Jövök Noémitől és Bencétől, szaladok le a lépcsőn, el vagyok késve. Duplán szedem a fokokat és két mondat akad a látóterembe, egy fél lábtörlő – the heart is, figyelmeztető felirat a kapun – kérjük az ajtót besukni!
Megint késésben vagyok. Az előbb még egy drapp színű szobában ültünk, képeket néztünk. Ez mindig egy másik idődimenzió, lassúság, kiteresedés. Majdnem mozdulatlanság. Elválik attól az órákra és percekre osztott militáns ritmustól, ami az utóbbi hetekben bevette magát a napjaimba. Persze ha körülnézek, az emberi életek többsége eleve így néz ki: feladatok, teljesítés, kipipálás, alvás. Mindenki kilépne ebből, a kérdés csak az - ha én lennék a Labus Máté, most azt mondanám: “csak ott van az a homlokizzasztó kérdés” -, hogy hová? Hogy tud-e aztán az ember mit kezdeni az idővel, ha éppen van? Az idejével, ami elől folyton elmenekül és amibe aztán megint visszavágyik.
De vissza a szobához, ahol nézzük a képeket. Tisztaság van és rend, nem mechanikus, inkább gondolkodó. Noémi rendje mindig ilyen. A padlón, a falhoz döntve képek, kicsi, nagy, talált, megfestett, fehér, néma, még némább.
Ha egyszerűen akarok fogalmazni: meditatív képek. Egy Pilinszky mondat jut eszembe: “Meg kell tanulnunk várakozni arra, ami a miénk.” Otthon utánakeresek: ez épp az adventről szóló szövege - időszerű –, és bár van benne szó várakozásról, ez a mondat így hangzik: “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” És nem is Pilinszky, hanem Simone Weil. Mindegy. Lényeg, hogy engem beljebb visz abba, hogy mi az a meditatív figyelem, amiből Bence és Noémi képei születnek és amit a nézőben újrateremtenek. Egy olyan figyelmi szint, amiben kristályszerkezetű képek jelennek meg, képek, melyeknek forrása lehet, hogy az őket előhívó alkotó legszemélyesebb álmai, emlékei között keresendő, mégis: a személyes előttiből tárnak elénk valamit.
Noémi festményei képletek, zárt, levegőtlen rendszerek, és egy-egy végérvényes igazságra utalnak.
Bence képei az érzékelés újra és újra felfedezésének napi lenyomatai. Mintha a világot hótakaró, a jótékony felejtés rétege borítaná és a figyelmes kéz ezen keresztül tapintja ki a hó alatt megbújó tárgyakat, törmelékeket.
Mindketten a létfeledettség ellen dolgoznak, ami pedig a fent emlegetett feladatteljesítés-kipipálás-alvás minta szerint berendezett életekben nehezen megkerülhető, ha éppen nem egyenesen akaratlagos.
Noémi fa-csontvázat fest, és a fa anyagából az ember által hasznossá tett majd üressé vált polcot. Én mégis a megkínzott és felmutatott testet látom, ami az európai festészet alapképe volt századokon keresztül. És ma is az, hacsak el nem felejtjük.
Bence képei azt mondják: rezdülések vannak, nyomhagyás, végtelen lehetőségek között tapogatózás. Ezek nem az ő személyes lehetőségei, az ő lehetősége csak a figyelem, érzékelésének újra és újra megtisztítása, ami folyamatos jelenlétet kíván.
Egy pár éve írtam fel magamnak: “A figyelem is, ha jó, folyékony. A figyelem becsomósodásainak kioldása: mindennapi feladat.”
Valami ilyet érzek Bence képei kapcsán: a tudat folyékonyságát és áttetszőségét. A szemüveglencsék tisztasága nem adott dolog, minden reggel újra kell törölgetni őket.
Ahogyan például az sem adott, hogy mi az az első mozdulat, amivel a fehér vászonhoz érek. Hozzáérjek-e egyáltalán?
Bence is, Noémi is a sötét-fehér kettősére szűkíti a színskálát.
Kijelölik a nullpontot, ahonnan egy sor kérdést újra kell gondolnunk: Mi az idő? Az anyag? A kitettség? Mi a test? Mivégre instrumentalizálunk mindent, ami körülvesz bennünket? Vannak közös emlékeink? Meddig tart a kép? Van keret? Mit hallok, ha a hóra tapasztom a fülem?
Ha valaki megkérdezné, érzelmesek-e ezek a képek vagy inkább konceptuálisak, nehezen tudnék válaszolni. Lehet, a kérdés eleve rossz. Számomra mindenképp expresszívek, nyilvánvalóan romantikusak. A romantikus alkotónak ma egy lehetősége van: radikális fegyelemmel kell dolgoznia. Célját akkor érheti el, ha csupasz, redukált rendszert hoz létre, mondandóját zárványokba sűríti. Csak így juthat el a szemünkhöz. A szívünkhöz. De az ilyen szavak már túl vannak a megengedett fegyelmi határokon, úgyhogy mondjuk inkább popposan, eltávolítva: the heart is. Kérjük az ajtót besukni!
A kiállítást megnyitom.
the heart is. please cose the door!
opening speech for the exhibiton Alles Klar! at Fészek Gallery, 2017
exhibiting artists: Bence Kala, Noémi Rácz
https://bencekala.tumblr.com/, https://noemikatalinracz.blogspot.com/
I am on my way from Noémi and Bence. I’m running down the stairs and I am late. I’m stepping on every other step and suddenly two sentences fall into the periphery of my vision. Half a doormat with the words “the heart is” and a warning sign on the entrance that says “please cose the door!”.
I’m late again. A moment ago we were sitting in a beige coloured room looking at artworks. This always creates a different kind of temporality, a certain slowness and a gradual opening up of space. Almost a lack of movement can be sensed. The time spent with the pictures distances itself from the regular, militant rhythm, that has governed my last few days. Of course, when I look around I mainly see similar lives: assignments, accomplishments, ticking off tasks and then sleep. Everybody would be happy to walk out of this, but then the “forehead-sweating” question arises, that Labus Máté would ask: “where to?” What can we do with the time, that suddenly is at our disposal? The time we want to escape from and then finally always choose to return to?
Now then… back to the room where we were looking at the pictures. It is clean and in order. It is not a mechanic setting, but rather a cognitive space. The order that Noémi creates is always like this. There are paintings on the floor, perched up against the wall, small, large, found, painted, white, mute and even muter.
To put it simply they are meditative pictures. They remind me of a sentence by Pilinszky “We have to learn to wait for what we already have”. I go home and read Pilinszky’s text about Advent, and it seems to complement the artworks. This text is also about waiting, but showing a different shade of meaning “We have to learn to want what we already have”. Simone Weil said these words. But it doesn’t matter. What matters is that it helps me in getting closer to the concept of meditative attention. This type of attention is the element, where the artworks of Bence and Noémi emerge from, and the state of mind that the artworks recreate in the mind of the viewer. In this state of mind, crystal-structured images appear. The sources could be the most personal dreams and memories of the artist who procures the artwork, and still, we get a glimpse of the pre-personal as well.
Noémi’s paintings are like mathematical formulas. They are closed systems. There is no air. All the paintings point towards an unquestionable truth. Bence’s pictures are about the signs, imprints of the daily rediscovery of perception. As if the world would be covered by a blanket of snow, of sweet oblivion and a hand is feeling for the objects and debris under this thick layer.
Noémi and Bence both work actively against the state of mind when one forgets the actuality and presence of life. This is difficult to avoid involuntarily in the previously described lifeform of assignment executing-assignment ticking-sleeping.
Noémi paints the skeletal structure of a tree and the shelf that has been produced from the wood of the tree and now has been left empty. However what I see is the agonized and elevated body, which has been a primal image of Western art for hundreds of years. It is still an archetypal image today as well if we don’t forget it.
Bence’s pictures show stirrings, small movements, gestures. It shows somebody who is using their hands to feel their way through infinite possibilities. However, these are not his personal possibilities. His personal choice lies in choosing to reclean his perception and attention continuously, every single day. This demands presence.
A few years ago I wrote up this for myself to remember: “Attention is good if it is fluid. It is our everyday chore to disentangle the knots that appear on our attention.”
This is what I feel in connection with Bence’s pictures: the fluidity and the see-thoroughness of consciousness: The cleanliness of the glasses of spectacles is not a given, one has to clean them every single morning.
Similarly, the first gesture on the white canvas poses an ambiguous question. Should I touch it at all?
Bence and Noémi reduce their color-scale to the dichotomy of dark and light.
They choose the point zero from which they have to rethink a set of relevant questions: What is time? What is material? What is dependence? Do we use everything that is at our disposal, and why? Do we have common memories? Where are the boundaries of the picture? Is there a frame? What do I hear when I put my ear against snow, listening to the cold material?
Are these pictures emotional or conceptual? It is a difficult question, or maybe the question is wrong from the start. For me, these artworks are expressive and romantic. The romantic artist has one choice today: to work with the radicalization of attention. The artist can only succeed with the help of a spare and reduced system and if he or she compresses what is to be said into closed, enigmatic images. This is the way the artist can reach our eyes. Our heart. But these words already exceed the appropriate limits of discipline, so lets put it in a different way, adding some Pop to distance ourselves again from the pictures. The heart is. Please cose the door!
English translation: Patrick Tayler